Gyüszi László Szomorról

 Gyüszi László


Egy regényhős és modellje
Pázmándy Gergely (1655-1711)


A szomori és somodori Pázmándy családról a lexikonokból és a szakirodalomból nagyon keveset tudunk meg. A legrészletesebb történeti munkák is csak a 19. században élt idős és ifjabb Pázmándy Dénes nevét említik. Annyit közölnek róluk röviden, hogy a liberális ellenzék jobbszárnyához tartoztak, s 1848-ban a vértelen forradalom hatására lelkesen támogatták Kossuthot a közélet fontos szereplőiként. Idős Pázmándy Dénes Fejér vármegye főispánja volt, s mint felsőházi tag a Honvédelmi Bizottmánynak is tagja lett. Fia pedig a Batthyány-kormány frankfurti követeként, majd a népképviseleti országgyűlés elnökeként töltött be fontos szere- pet. A fegyveres harcot a Habsburgok ellen azonban egyikük sem helyeselte, s 1849-ben visszavonultak. Ez a kevés ismeret csak élénkíti érdeklédésünket. Ismer- ni szeretnénk szemléletük, magatartásuk, cselekedeteik okát is, annál inkább, mivel nem csupán egyéni emberi tulajdonságokról van szó, hanem egy jelentős társadalmi rétegre jellemző felfogásról, magatartásról. Őseikről, a 17-18. századi Pázmán- dyakról eddig semmit sem tudhattunk, pedig például a kuruc korban élt Pázmándy Gergely regényes életútja: a császáriak, a törökök és a kurucok elől egyaránt menekülő bujdosó, magát, családját és vagyonát mentő, ezért kompromisszumokra is hajlandó nemes alakja éppen olyan tanulságos lehet, mint a késői utódok példája.
Erről a Pázmándy Gergelyről egy történelmi regényben olvashatunk. Csak ő lehet a „szomori és somodosi Pázmándy Bencók nemes és nemzetes úr”, aki Laczkó Géza Rákóczi című regényének egyik jelentős szereplője. Az azonosságot bizonyítja a regényalak számos tulajdonsága, magatartása, szemlélete és több életrajzi adata is. Komárom megyei birtokos nemesről van szó, aki regényes körülmények között került a kurucok fogságába, s mint nemes ember századosi rangot kapott. Az ezeres kapitánytól ekkor hallott először arról, „hogy a bujdosóknak új feje nőtt […]a késmárki gróf fiában, (Thököly) Imrében […] Bencók szívesen csóválta volna a fejét, de jobbnak látta köpenyeget fordítani.” Megtudjuk azt is a beszélgetésből, hogy Pázmándynak „allodiális birtoka volt töröknek hódolt királysági területen, egyszer a plundrás, egyszer a bugyogós volt ott az úr, s mikor megunta, hogy majorságával ide-oda labdáztak, hogy a pór népet kiélte a kétféle adózás, kurasszir meg spáhi, pénzzé tette mindenét és egy paraszt menyecskével kisfiastúl […] némi fegyveres néppel utazó ernyős szekéren megindult világgá nemes kúriától nemes kúriáig, vagy a polyákokhoz, vagy Erdélybe, vagy Moldovába, valahol csak talál protektort, földet vesz, megtelepszik, de itt a Tiszaháton rablók lepték meg, fegyveresei a rablókhoz pártoltak, kifosztották”.
Az alábbiakban látni fogjuk, hogy a regényes korrajzból dokumentumokkal is igazolható, hogy Pázmándy Gergely a kurucok fogságába került s azok kirabolták, s bár Thököly Imrétől menlevelet kapott, soha nem vált meggyőződéses kuruccá, inkább vagyonának mentése volt a célja. Az író a korszak alapos ismerője. Tudós történész nem végezhetett volna részletesebb kutatómunkát, mint ami a regény megírását megelőzte. Révay József a regényhez írt utószavában bemutatta Laczkó Géza műhelyét, írói módszerét. Könyvtárában megtalálhatók a korra vonatkozó könyvek, dokumentumok. Azokat a tanulmányozta, az adatokat lelkiismeretesen gyűjtötte, de az írói tehetséget nem korlátozhatták az adatok. Szabadon kellett azokat felhasználni, hogy még hitelesebben ábrázolhassa a kort, s hogy a holt anyag megelevenedjen.
Pázmándynak fontos szerepet szánt az író a regény első kötetének első felében. Jelentős mondanivalót ad a „világlátott, művelt, megvesztegetően kedves ember” szájába. A társaságban ő vitte a szót. Egy alkalommal ezt mondta Kőrösy Györgynek, I. Rákóczi Ferenc kamarásának: „Olyanok vagyunk úrbarátom, mink magyarok, mint az utcán levő sár, az kinek kell is, az kinek nem kell is, szabadon tapod bennünket.” Munkács német kézre jutásával kapcsolatban így nyilatkozott: „Hja, ha egyszer a ködmönbe az tetűt beeresztik, nehezen tisztítják ki onnan.” Szentiványi Lászlóról, a kamara emberéről az volt a véleménye, hogy ő „a főfő tolvaj, lopó, lator, Caraffa gacsos jobb keze”. Amikor pedig arról beszéltek a bujdosók egymás között, hogy cselekedni kellene, de nincsen „vezérlő úr”, Pázmándy elítélően szólt Thökölyről: „Thökölyt, mint iskátulás ördögöt fölszökkenti a török, s megintlen aláhúzza”, vagyis kénye kedve szerint használja a maga érdekében. Rákóczi ekkor még csak tizenkét éves volt, mégis benne látták a jövendő vezért. Az ország sorsát sokszor meghányták-vetették a bujdosók. Pázmándy saját tapasztalatai alapján mondta: „Sivataggá lőn az ország földje a soldatesca tipratása nyomán. Kecskeméttől Szabadkáig merő bozót a vidék, nem is farsang ám arra járni, ha elevent látsz, az csak boszorkány, dúló…” Buda visszafoglalása sem okozott igazi örömet, mert mint mondták:„Török Buda magyar volt, magyar Buda német lesz és rác.” A három részre szakadt országról som- másan így vélekedtek:„A hármas ország mind a három darabja más volt, a nyugati karéj a császáré, a közepe kupája a töröké, a keleti cipó, Erdély meg éppen külön ország volt. De mind a három a maga módján magyar.”
Az már valóban csak az írói képzelet világába tartozik, mert írásos doku- mentum nem bizonyítja, hogy Bercsényi megbízásából Pázmándy kereste fel a diák Rákóczit Neuhausban és Prágában, hogy tájékoztassa a hazai viszonyokról, figyel- meztesse kötelességére, majd Franciaországba szöktesse, „hogy aztán kezébe ragadja a kuruc zászlót a szabadságért”.
Laczkó Géza regényének néhány mozzanatát felidézve, a bujdosó Pázmándy regényalakját megismerve még nagyobb érdeklődéssel fordulunk most már a Pázmándy család valóságos történetéhez. Ezen a helyen csak a regényalak modell- jének tekinthető ifjabb Pázmándy Gergely életével ismerkedhetünk meg részle- tesebben, de röviden szólni kell a birtokszerző ősökről is. Elsőként Pázmándy Balázsról, aki a 16. század végén és a 17. század elején Kocson élt a Csáky grófok telkein. Mészáros volt, de marhakereskedelmmel is foglalkozott. Nagy vagyonra és tekintélyre tett szert. 1938-ban III. Ferdinándtól címeres nemesi levelet (armális) kapott családja számára. Felesége komáromi volt, s ott a Kajtor utcában örökölt házat. A család tulajdonába került Kömlőd, Parnak, Csep, később Szomor és Somodor. E két helységre utal nemesi előnevük.
Pázmándy Balázs fia, Gergely folytatta apja foglalkozását, a tőzsérkedést. A háborús világban a legjobb üzletnek bizonyult a szarvasmarhával és lóval való kereskedés. Az Alföldön megvásárolt állatokat terelték nyugat felé. Útközben mindenhol pusztákat kellett bérelni. A jó legelőn az állatok mire Győrbe értek, meghíztak. A mészáros útja a Pázmándyak birtokán keresztül vezetett. Sok jószágot hajtottak el a győri, mosoni és bécsi vásárokra, ahol elsősorban német kapitányok voltak a vásárlóik. A kereskedés csak később lett megvetett foglalkozás a nemesek szemében. A 16-17. században „a kereskedő rend országfenntató elemnek számított”. Ebben a korban a tőzsérség fontos mesterség volt. Jó kereskedők „iskolán forgott tanult emberekből váltak”. Még a főnemesség sem idegenkedett ettől a foglalkozástól. Takáts Sándor megírta, hogy „Bethlen Gábor a marhakereskedést még fejedelemsége idején sem hagyta abba, s nem busította, hogy Magyarország legnagyobb tőzsérének őt nevezték”. Pénzt szerezni másképp nem is lehetett. A bécsi és a többi külföldi vásáron leginkább magyar szót lehetett hallani, s a német mészárosok is magyar tolmácsokkal jelentek meg.
A Pázmándyak is felismerték a marhakereskedelemben rejlő lehetőséget, s nemzedékről nemzedékre folytatva a tőzsérkedést gyarapították vagyonukat. Természtesen veszély is leselkedett úton-útfélen a marhahajtókra. Ha sikerült is beszerezni valamelyik várkapitánytól, vagy éppen a fejedelemtől menlevelet, s katonai kísérettel indultak útra, az sem biztosított mindig védelmet. Fontos volt, hogy a török szpáhikkal és bégekkel jó kapcsolatot alakítsanak ki. Az együttes birtoklás következtében ez kölcsönös érdek volt. Csep és Kömlőd török földesura, a Fehérváron lakó Hadzsi Mummin olajbég leveleiben Pázmándy Gergely „régi jó barátjának, jóakarójának” nevezi magát. Természetesen a barátság csak addig tartott, amíg hizelgő szavaival valamilyen ajándékot vagy kölcsönt tudott kikunyerálni. Ha az ajándék vagy a kölcsön elmaradt, akkor „kutya Pázmándy” lett a „régi jó barát”.
A tőzsérkedés mellett szépen jövedelmezett a pénzkölcsönzés is. Pázmándy Gergely adósai közé tartozott többek között a tatai földesúr, a pazarló életmódot folytató Csáky László, Komárom vármegye főispánja. A hitelező az adósság fejében zálogjogon használhatta a tatai várhoz tartozó mészárszéket és malmokat. Ekkor állandó lakását Kocsról Tatára tette át. Jövedelme nagy részét birtokok vásárlására fordította. A már fölsorolt birtokokon kívül Gyermelyen és Tarjánban is volt zálogbirtoka. Felesége a mocsai Csapó Zsuzsanna gazdag öröksége Kisigmánddal, Szentmihálypusztával és egy győri kőházzal gyarapította a családi vagyont.
A kereskedés és a birtokok kezelése sok időt igényelt, mégis vállalt közéleti szereplést Pázmándy Gergely. A kocsi református gyülekezet kurátora és a győri pusztai járás asszeszora volt. Szorgalmas vagyongyűjtő életét 1691-ben zárta le a halál. Felesége öt évvel később követte férjét a „minden élőknek útján”. Tizenegy gyermekük született, de a vagyont heten örökölték. A hét testvér leszármazottai két közbirtokosságot hoztak létre. A elsőszülött fiú, ifjú Pázmándy Gergely örökölte Csep felét, így az utódai alkották a csepi közbirtokosságot, testvéreinek örökösei pedig a kömlődit. A Pázmándy nemzetség kettéválását 1717-ben családi szerződésben rögzítették.
Ijfabb Pázmándy Gergely volt Laczkó Géza regényalakjának modellje. Nagy változásokat hozó mozgalmas korszakban élt. (1655-1711.) A török kiűzetéséért folyó háborúban rövid ideig császári katonaként vett részt, de a protestánsok üldözése miatt átpártolt a kurucokhoz. Valójában nem kötelezte el magát egyik oldalon sem. Bujdosóként mentette családját, vagyonát. Folytatta apja, nagyapja, mesterségét. Viszontagságos életéről levelek, naptári jegyzetek tudósítanak.
Valószínű Kocson született 1655. október 4-én. Később költözött a család Tatára. Tanulmányait a debreceni kollégiumban végezte. Nem sietett vissza szülőföldjére. Lipót abszolutizmusa, a császári katonák garázdálkodása és a protestánsok üldözése visszatartotta. 1675-ben Kolozsvárra ment, s két évet töltött Apafi Mihály erdélyi fejedelem környezetében mint jurátus. Debrecenben szerzett alapos jogi műveltségét Erdélyben volt alkalma kellő ügyvédi gyakorlattal kiegészíteni.
Apafiról sokan úgy vélekedtek, hogy tehetségtelen és tehetetlen uralkodó volt, aki helyett felesége, Bornemissza Anna és Teleki Mihály kormányozta az országot. Az utóbbi évtizedek kutatásai alapján reálisabb és igazságosabb kép alakult ki róla. Egy válságos időszakban kényszerből lett fejedelem, akinek a változó külpolitikai viszonyok és belső viszályok közepette sikerült Erdélyben konszolidációt teremteni s biztosítani az állam megmaradását. Művelődéspolitikája pedig példaértékű. Alapelvét a következő mondatban határozta meg: „Tudjuk, miképp az egész keresztény világban állam, nemzet s kormányhatalom tartósan nem virágozhatik s feladatának meg nem felelhet a szabad tudományok gyakorlása nélkül.” A fejedelmi hatalom bázisát a középrendnek nevezett vegyes társadalmi csoport képezte, amelynek legjelentősebb része az értelmiség volt.
Joggal gondolhatnánk, hogy a huszonkét éves művelt középbirtokos nemes ifjú, Pázmándy Gergely előtt nyitva voltak a lehetőségek Erdélyben, mégis kétévi ott-tartózkodás után visszatér a Dunántúlra. Thököly első sikereinek évében, 1678-ban már Kocson tartózkodott. A háborús helyzet és feltehetően családi okok késztethették hazatérésre. Apja sokat pereskedett, s a peres ügyekben már gyakorlatott szerzett ifjú sokat segíthetett apjának. Hálából édesanyja neki ajándékozta győri házát. Az Erdélyből hazatérő bujdosó azonban nem égette fel maga mögött a hidakat. Tartotta a kapcsolatot erdélyi és debreceni barátaival. Meghitt emberi, baráti kapcsolatról vall az a levél, amelyet Komáromból írt „Debrecen hites nótáriusának”, Fényes Istvánnak 1680. december 24-én. A karácsonyi és év végi jókívánságok után beszámol házasságáról és felesége haláláról. Megtudjuk a levélből, hogy a zűrzavaros világban helyét nem találó ifjú a házasságban kereste a nyugalmat. Feleségül vette Csákvári Márton hídvégi kapitány leányát. A boldog házasélet nem tartott sokáig. Nyolc hónapi együttélés után feleségét „mirigyhalál által […] magához szólította az Isten”. A gyászév letelte után Pázmándy Gergely újabb házasságot kötött Győrben 1681. november 2-án. A Mézes Katával kötött házasság kibékített két pereskedő családot, s elejét vette a csepi pusztáért folytatandó birtokpernek. A fiatalok felváltva éltek Komáromban és Győrben. Első gyermekük, Ádám 1682. október 28-án született. A következő évben Pázmándy Gergely is háborúba kényszerült. Kalendáriumába jegyezte fel a következő sorokat: „március 7-én ütköztünk meg az újváriakkal a csallóközi földön, holott esett elnyolcvan közülünk.”
1683-ban összefogott támadás indult a török ellen. Kara Musztafa nagyvezír kétszázezer főnyi hadával ostrom alá vette Bécset, de Lotharingiai Károly és Sobieski János seregeivel szemben vereséget szenvedett. Pázmándy Gergely Lotharingiai Károly seregében vett részt Érsekújvár sikertelen ostromában. A háborúba induló gazdag ifjú számolva minden eshetőséggel megírta végrendeletét Komáromban 1683. június 6-án. A testamentum bevezetőjében megindokolja, hogy miért kell sürgősen végrendelkezni: „…mivel mostani Újvári obsidiumra kény- szeríttettem holnapi napon menni, honnan egészségesen és életben való vissza- térhetésem lehet-e vagy nem, azt csak az Irgalmas Úr Isten tudja, hogy azért mostani feleségem, Mézes Kata édes fiával, Ádámkával (ha az Isten ott rendeli halálomat) rendetlenül ne maradjak, tészek ami kicsiny jókkal, ezen feleségemmel együtt megáldott az Úr Isten mindazokrul ilyen rendelést.” A következőkben pontokba szedve ismerteti ingó és ingatlan vagyonát. Megemlíti, hogy még a szüleitől nem örökölt, csak a tatai jószággal rendelkezik s azzal, amit „éjjel-nappali fáradozásibul szerzett.” Kéri szüleit is, hogy a rá eső részt az ő árvájára hagyják. A végrendelet részletes ismertetésétől talán el lehet tekinteni, de a negyedik pont figyelemre méltó. Adósait sorolja fel. Csáky László másfél száz körmöci arannyal tartozott Pázmándynak, a Vásárhelyen lakó Balogh Jánosnál száz aranya volt, az „Újvári Töröknél” kétszázötven forintja, a Komárombam lakó Szabó János bor árában tartozott 45 forinttal. A sor tovább folytatódik, majd így fejeződik be:„Tatában is vagynak adósságaim Szűcs Mihálynál, a tavalyi mészárosnál s másoknál is, melyeket mostani gondviselőm tud, amelyeket írásba akartam tenni, ha sietségem miatt mi hiba esett benne, ha kívántatik eligazítja. Törvénytudó emberséges ember.”
Érsekújvár sikertelen ostroma után Pázmándy Gergely visszatért Komáromba, de nem volt sokáig maradása. A protestánsok üldözése fokozódott. 1683 nyarán a prédikátorokat kiűzték a városból. A kiűzött prédikátorokat sok hívő követte. Köztük volt Pázmándy Gergely is. Ő Somorjára menekült, s a kurucok pártjára állt. Ezzel kezdődött második bujdosása. A vallási sérelem vitte a kurucok közé, de fegyveresen nem szolgálta Thökölyt. Menlevelére azonban szüksége volt, hogy családjával és cselédeivel biztonságosabban költözhessen nyugodtabb helyre. A „kuruc király” 1683. szeptember 1-én Cseklészen írta alá a „Nemes és Vitézlő Ifjabb Pázmándy Gergely” számára kiállított „salvus Passust”. Pázmándy Somorjáról szállította „házi népét, cselédgyét” Thököly fennhatósága alá tartozó területre.
Hiába volt azonban a biztonságot ígérő fejedelmi útlevél. A Somorjáról útra kelő bujdosókat szeptember 29-én Csicsónál megtámadták és kifosztották Buday Lázár szabad huszárjai. 6705 forint értékű holmit raboltak el. A Somorján hagyott értékeket is elvitték. Pázmándy pert indított a hatalmaskodó, fosztogató Buday Lázár ellen. A perben tanúskodott a Komáromból elűzött prédikátor, Cseh Csuzy Jakab is. A rablótámadás regénybe illő történetét Laczkó Géza írói szándékainak megfelelően a kor viszonyainak ábrázolására képzelőerővel kiegészítve, átformálva részletesen leírta.
Pázmándyék 1683. november 7-én érkeztek Debrecenbe. Ott-tartózkodásuk idején láthatták Thököly bevonulását a városba november 8-án, és távozását onnan december 11-én. Tudni kell, hogy Debrecen és Thököly között kibékíthetetlen ellentét volt. S ebben az időben a kuruc fejedelem csillaga már lehanyatlott. Az ő útlevele, mint láttuk, nem nyújtott biztonságot. 1684. január 18-án Rédey Ferenc útlevélével indultak Pázmándyék Debrecenből Szilágysomlyóra. Zálogba vett egy házat három jobbággyal, s két és fél évig ott folytatták a kereskedést. Itt született második fiúk, Gábor 1685. június 14-én. Thököly Imre bukása után Pázmándy Gergely visszatér a császár hűségére. Lipót 1686. március 3-án kelt dekrétumával visszavette kegyelmébe. Így biztonságosan indulhattak ismét szülőföldjére, a Dunántúlra. 1686. július 6-án érkeztek Győrbe. Ettől kezdve itt volt állandó lakásuk. Augusztus 3-án még elment Budára, de csak tanúja volt Buda visszafoglalásának, a harcokban nem vett részt. Augusztus 29-én már visszatért Győrbe.
Folytatta a kereskedést. Szarvasmarhákat vásárolt Erdélyben és az Alföldön, s azokat Győrben, Mosonban és Bécsben adta el. Kereskedett még lovakkal, sertésekkel, gabonával, borral, sóval, fával, török foglyokkal és lányokkal is. Sertéseket Tatán, Pápán a kótyavetyén vásároltatott, s makkoltatásukra erdőket bérelt Kisbéren, Kethelyen és Móron. A kereskedés mellett a pénzkölcsönzésből is sok haszna volt. Adósai között találjuk a testamentumában felsoroltakon kívül Apafi Mihály erdélyi fejedelmet és vásonkői gróf Zichy Pétert is.
A szétszórt Pázmándy-birtok gazdasági életében a 18. század elején központi szerepe lesz Csepnek. Miután a tót jobbágyok elszöktek, s nem sikerült vissza- perelni őket a ráckevi uradalomtól, Pázmándy Gergely majorságot alakított ki a pusztán. A gazdaság vezetését Borsos Ferenc ispánra bízta, de maga is gyakran megfordult Csepen. A nyarakat általában itt töltötte. A határ legnagyobb részét még mindig legelőnek használták, de egy részét már felszántották 35 ekével. A gazdaságban az állattartásnak volt legnagyobb szerepe. Szarvasmarhákat, lovakat, juhokat és sertéseket tartottak. 1704-ben az ispán egyik levelében beszámolt a kurucok által okozott károkról. A beszámolókból képet alkothatunk az épülő csepi majorról és a nagyszámú állatállományról. A kurucok garázdálkodása után Pázmándy Gergely úgy határozott, hogy néhány évre árendába adja Csepet. Először etei, majd igmándi jobbágyok bérelték, de élete vége felé a földesúr ismét maga gazdálkodott a szépen fejlődő majorságban. Halála után gyermeki ide költöztek és új falut építettek. Csepen kívül közvetlen földesúri kezelés alatt voltak a család Győr megyei és szekszárdi szőlői is. Pázmándy-birtokok voltak még Pest, Fejér, Győr és Tolna megyében több helyen. A távoli pusztákon göbölyöket és lovakat legeltettek. A szári, móri és kisbéri erdőket faizásra és sertések makkol- tatására használták. A hídvégi és a mezőkomáromi birtokokat jobbágyok művelték. Egy időben zálogbirtoka volt a családnak Tata városa Bánhidával együtt s 1704-től néhány évig Óbuda is.
Kiterjedt birtoka, jelentős ingó és ingatlan vagyona, valamint műveltsége nagy tekintélyt biztosított Pázmándy Gergelynek. A köztisztelet kifejezése, hogy Komárom és Győr vármegyékben táblabíróvá választották. A győri református egyházmegyének előbb perceptora, majd főgondnoka lett. A politikától és a háborús eseményektől igyekezett távol tartani magát a Rákóczi-szabadságharc idején is, mégsem kerülhetette el az üldöztetést. A győri kapitány hajszát indított ellene is. Győr vármegye alispánja 1708-ban útlevelet ajánlott fel számára, s kérte, hogy költözzön Somorjára. Pázmándy nem fogadta el az ajánlatot, pedig ha megfogadja a tanácsot, elkerülhette volna azt, ami bekövetkezett. A győri parancsnok május 31-én István fiával együtt elfogatta, s három napig fogságban tartotta. Akkor visszakapta szabadságát, de az üldözés nem ért véget. Meszlényi János alispán Pázmándyhoz írott leveléből tudjuk, hogy 1710-ben „a győri commandáns több jó gazdát vasra veretett, és saját házuk előtt akarta őket felakasztatni.” Pázmándynak csak az volt a szerencséje, hogy akkor éppen nem tartózkodott Győrben. Meszlényi jóindulatúan javasolta, hogy menjen Szabadhegyre és tisztázza magát. „Én, amiben tudom – írja az alispán –, szívesen szolgálom Kegyelmedet, s kimegyek magam is, mert úgyis Kegyelmed az én parolámra maradt eddig is meg, másképpen Kegyelmedért 25 katonát küldött volna.” Nem tudjuk, hogy tisztázta-e magát Pázmándy. Az alispán levelének kézhezvétele után nem sokkal, nagyobb úr előtt kellett megjelennie. 1711-ben pestisjárvány ragadta el az élők sorából.
Pázmándy Gergely olyan korban élt, amelyben a bátrakból könnyen lehettek hősök, a gyávákból pedig árulók. Ő nem lett sem hős, sem áruló. Regényes élete mégis tanulságos. Korának jellegzetes alakja volt. Nem félt a veszélytől, de nem is kereste a halált. Felismerve a lehetőségeket műveltségét, szakértelmét, üzleti érzékét, a gazdálkodásban szerzett tapasztalatait jól kamatoztatta, s nem csak a maga javára. Takáts Sándor szavaival szólva abban a korban „a kereskedő rend országfenntartó elemnek számított”. S ehhez a rendhez tartoztak a Pázmándyak is a 17. században.