Szomorról írtam

Szomori fények

(1944-2004)

 

Szomorra négy irányból érkezhetünk. Bárhonnan is jövünk a falu fekvése, sajátos fénytörési viszonyokat mutat. 2003-ban a megújult faluközpontban kedves, mindenki karácsonyfája köszöntötte a meg -és hazaérkezőt, az átutazót. Különös jelenség, amikor a héregi kilátó felé fordulva látjuk a lebukó fényes napkorongot.

A kora decemberi délutáni alkonyatban édesanyám az „esti” éjféli misére készül. Áll már a karácsonyfa, a friss fenyőillat barátkozik a szobával. A csíráztatott búzakoszorúból átsejlő gyertyafény mellett már érezni a frissen reszelt torma illatát. Éjféli miséről hazatérve mindig a friss füstölt főtt kolbászhoz tálalja édesanyám szomori szokás szerint, de előtte még a rendliben még meg is kell kapatni.        A szokások állandóságot is jelentenek. Az állandóságok meg alkalmasak a fontos, soha nem felejthető gondolatok akárhányszori elmondására.

Édesanyám újra, írástudásom, eszmélésem óta éppen ötvenedszer elmeséli, hogy volt már kora délután is éjféli mise Szomoron. 1944 karácsonyán három órakor.

Már két hete elsötétítési parancs volt érvényben, mert közeledett a front. A zsámbéki borbélymesternél inaskodó Wiest Antal gyalog jött haza, ő hozta a hírt, hogy az oroszok már Bicskén vannak. 1944 karácsonyán a fények a templomon belül és a lelkekben maradtak. Este 10 óra után elérkezett a kilátástalanság. Éktelen robajos fények lepték el a falut. Az orosz tankok végeláthatatlan vonulásban mentek Máriahalom (Kirva) felé. A családoknál összejött időt múlató fiatalság sietve rohant haza övéihez. A rokonok is keresték egymást. A nagyszülők a falu szélén laktak (Kaltenecker ház), oda jöttek a faluban lakó testvérek családjukkal, azt gondolva, hogy ott biztonságosabb. Pedig innen kellett leghamarabb továbbmenni, mert a rádióállomást a pincébe telepítették a tisztek. Az udvaron és a ház mögött meg teherautókat állomásoztattak, hasonlóan az óvodaudvarhoz. Világosodás után házról házra kutattak a katonák, német és magyar katonákat kerestek, és elvittek minden mozdíthatót. Kovács tanító úr zsebórája is bánta az ilyen vizitet. Ekkor még nem bántottak senkit, csak sürgették az embereket, hogy hagyják el a falut, mert nagy harcok lesznek. Ilyen helyzetekre senki sincs felkészülve, de az események felgyorsultak. Pest felöl folyamatosan ütközettel érkezett a német haderő. Már voltak áldozatok a Tóth utcában és a Kútvölgyben. Kovács Lajos bácsi a kálvária mögött sebesült meg.

December 28-án megkezdődött az ostrom. Ideért a front. A hegy túlsó oldalára, a szőlőpincékbe, présházakba menekülő családokból a férfiakat kiparancsolták a sorból, és sáncásásra lettek kényszerítve, így nagypapa is. Kaptak fekete téglakenyeret. A Kloszterból több család a kistelepi erdő Klempa tanya melletti nyiladékba menekült túlélést remélve. A hetek óta tartó sötét csendet siralmas és fájdalmas fényesség váltotta fel.

A legidősebbeknek, a hegyi bokrok mögül a Hadház utca felé (ma Petőfi Sándor utca) nézve a lobogó perzselő nádtetők látványa a kilátástalanság fényeit jelentette. A Kloszter házak égtek le elsőnek.

Az orosz katonák elől az akkori fiatal lányokat, fiatal asszonyokat öregasszonyruhákba öltöztetve, a levágott összekupacolt kukoricaszár kúpokba dugták el. Napokon át megoldhatatlan volt természetesen a tisztálkodás is. A présházakba, pincékbe meg a kinti permetezős hordókba akadt némi víz, de természetesen ez ivásra nem volt alkalmas. A kényszergyorsaságban hazulról vitt víz, pedig hamar elfogyott. Bizony előfordult, hogy a gyerekeknek is bort kellett inni a szomjúság oltására. Ahol kályha volt, ott sem mertek begyújtani, hiszen a présházfüstök jelzőgyertyaként szolgáltak volna az egyre hevesebben harcolóknak. Néhány nap alatt 3-szor, 4-szer cserélt gazdát a falu, hol a németek, hol az oroszok vették birtokba. Az egyik befészkelt állás a tolató kút környékén a somodori kanyarban volt, a másik, az anyácsai térségben, a mázdűlő aljában. A bombázás csendesültével a két hegy között a falura nézve az üszkös fények vakítása mély zokogásba és belső remegésbe fegyelmezte a tehetetlen indulatot.

Radnóti Miklós költő – vetem közbe- így ír erről az Erőltetett menet című versében: ..”hanyatt feküdt a házfal, eltört a szilvafa, s félelemtől bolyhos a honi éjszaka…”

A harangozás megszakította a készülődés, emlékezés szűrt fényű időutazását. A folytatásra, a hálaadó misére készülve került sor.

Milyen borzasztó egész héten ez a petárdás robbanás, durrogás, a kutyák is visítanak miatta, zsörtölődik édesanyám. Pedig, ha tudnák, hogy 1944 szilveszterén egészen más fények és robbantások voltak a faluban. Közbevetem, -hogy a jog az idén először (2003) engedélyezi legálisan, csak ezen a napon a durrogást, a petárdák birtoklását.-

 1944 Szilveszter éjszakán kezdődött a legnagyobb bombatámadás. Hatalmas fénylő fáklyák cikáztak át a kakukkhegy felett, talán a legtöbb Bajnáig is elrepült. Háború után többen haltak meg szántás közben a határban fel nem robbant földbe fúródott bombáktól.

A készülődés közben elkészült a sült krumpli, amit szomori szokás szerint a  hálaadó mise utáni kocsonyához eszünk.

A hálaadó mise után búcsúztunk el. Pest felé haladva Zsámbék felől már valami érdekes fények úsztak föl a Nyakas oldaláról és a János-hegy felől is. Rendkívül tiszta, szép, szikrázó éjszaka ez a 2003 szilveszter éj.

 Út közben eszembe jutott, hogy Szakács Józsefné, Bözsi néni, „mindenki által szeretett Bözsi néni”, még gimnazista koromban mesélte el egyszer ugyanezt a karácsonyt. Tőle tudom, hogy Ő akkor Gyermelyen a Hidegvölgyben Szakácsék házában tartózkodott, két kis gyermekével, a férje a fronton volt.

Január 5-én mertek először néhányan visszajönni a faluba, a megmaradt házakba. A front csendesülésével egyszer csak csatárláncban mentek a gyalogos katonák a határban a szomori hegytetőn, a keresztdűlőn át Bajna és Gyermely felé. A gyermelyi kereszt felől valami morgásos, kivehetetlen éneket is dúdoltak, de hangjukat az országúton vonuló tankok elnyomták. A vonulásukat is erős vakító rakétafénycsóvák kísérték a levegőből. A falusi emberek számára soha nem látott ejtőernyős német katonák több ponton ugrottak le, biztosan valami stratégiai, harcászati, célból. A leugrás után ők is jelzőrakétákat, nagy fényű gyertyákat eresztettek az ég felé.

A januári ötödikei gyanús csöndet nagyapám is sokszor emlegette. Ő a nyári vihar előtti csöndre is azt mondta: olyan káprázó csönd van, mint 1945 január 5.-én.

 2004 karácsonya és szilvesztere hatvan év távlatából is átgondolható mindenkinek. A történetek fényében, saját kényszerű élményeikből meséljék tovább az eseményeket szülők és nagyszülők.

A mai szomori fiatalok tarthatnának január ötödikén csillagtúrát a kakukkhegyre. A hatvan évvel ezelőtti fényekre emlékezhetünk a mai szomori fényekkel. Becsüljük a szomori fényeket!

Ma Szomoron szépek, ünnepiek áldásosak és üzenőek a fények.

2004. december 18.

Dr. Benedek István

Közli: Szomor Község Önkormányzat lapja 2004.4.szám

Szomori utcák

A hószagú földekről már tavaszi illatot hoz a bajnai szél.

Az első tél végi napsugarak kicsalogatták a sétálni vágyókat az utcákra. Szépek a szomori utcák, kevés település büszkélkedhet azzal, hogy sármentesen lehet az utcákon közlekedni.

A régi, földes utcáknak is megvolt az ünnep előtti hangulata. Szombatonként külön szertartás volt az utcák felseprése, locsolása, így készültünk a vasárnapra. Ez általában gyermekmunka és feladat volt. Szombat délután azt kellett figyelni, hogy mikor jön a káposztások felől az utolsó lovaskocsi. Az állattartó gazdáknak a káposztásokban volt a kaszálójuk. Innen friss zöldet hoztak hét végére az állatoknak. A Schuszter Pista bácsi mindig felvett bennünket, a gyeplőt is odaadta, és vigyázhattunk a lovakra, amíg ő rendre vágta a szénát. Ezt a rendre vágást mi a vesszőseprővel utánoztuk az utcasepréskor. A kőfal mellől söpörtünk a másik oldalra. Nagy élmény volt ez a munka, hiszen az utcában hét Schuszter-lány és két Willinger lány lakott, a három fiúval kiegészülve egy teljes gyereksereg végezte ezt a munkát. A szépet természetesen a lányok adták hozzá. Ők a nyomós utcai kútról hoztak vizet. Az öntözőkanna rózsájából szépen szórva frissé varázsolták a felsöpört utcát. Gondolom, sokan fel tudják idézni a frissen söpört, poros utca és a friss hideg víz tavaszi szombati illatát. Ilyen volt a régi szomori utcák romantikája.

Ma felgyorsult az élet. Néhányan autópályának használják a gondozott utcákat. Talán lehetne az osztrák kisfaluk mintájára forgalomcsillapítást eszközölni, övezeti zónákat kijelölni, hogy megmaradhasson a falu belső nyugalma. A mai utcákon egyre több kismama sétál babakocsival, ez a mai legszebb látvány és romantika. A szomori utcák tükrözik az életmódváltást is. Az egész heti autózásból, irodai ülőmunkából menekülő emberek szívesen járják körbe a falut, de ezt teszik az unokákat sétáltató nagyszülők is. A két-három évtizedes „én házam, én váram” bezárkózás után örvendetes, hogy az emberek újra megállnak beszélgetni, találkozni. A temetőbe menés, a sírok locsolása, ápolása is több az öntözésnél. Beszélgető- és találkozóhely a helyi és a visszatérő elszármazottaknak.

Minden átutazó és megálló vagy vendégségbe jövő idegen képes gyönyörködni a megújult, felvirágoztatott faluközpontban és a virágos kiskertekben. Vigyáznunk kell a szomori utcákra! A szomori utcák nemcsak hazatalálást, befogadást, összetartást jelentenek. Magukban hordozzák a minden tavasszal megújuló szép kikeletet is.

Szomor, 2005. március 19.

 Dr. Benedek István

Közli: Szomor Község Önkormányzat lapja 2005. 2.szám

 

Szomori zenészek

Hatvan éve, 1945. szeptember 30.-án egy szál harmonika hangja hívta búcsúi bálba a túlélőket. A harmonika hangja jelezte az élet parancsát: tovább és tovább! A falu nagy része gyászban volt. Szinte minden családnak volt vesztesége, fájdalma. Az áldozatok neve -megkésve ugyan-, 1992-ben felkerült a hősi emlékműre.

Az 1945-ben tartott búcsúi bál inkább csak jelkép és szimbólum volt, mint mulatság. Tonigold Mátyásék kocsmájában (a mai ABC helyén) gyülekeztek a fiatalok, ott találkozott az élni akarás. Férfi alig volt a faluban. A háborúba vesztek, és sokan még a hadifogság ritka kenyerét ették.

A háború előtt három fúvószenekar volt Szomoron. Nagy volt a vetélkedés, melyik együttes kap több megrendelést, bált, lakodalmat, májusfaállítást, s ki játssza az éjféli mise utáni térzenét. Eljutottak más, polkát, keringőt szerető német és szlovák nemzetiségű falvakba is zenélni. Ilyenkor több lovas kocsival mentek a zenészek és természetesen a legények is elkísérték őket. Ilyen bálokban bimbóztak a későbbi házasságok. A szolgalegénység és cselédlányság mellett így kerültek fiatalok Pilisborosjenőre, Csolnokra, Tarjánba, Vértestolnára, Dunaharasztiba, Taksonyba, Ürömbe, Solymárra, vagy onnan Szomorra. A legtöbb falusi német nemzetiségű muzsikus kottaolvasó volt. A magyarországi német fúvószene teljes repertoárja írásban is megvan. Különös hangzása van a falusi svábos fúvószenének, hiszen kétkezi paraszt- és munkásemberek, gyakran munkában megfáradt göcsörtös ujjaikkal adták a stimmeket, a prímet, a tenort és a basszust. A német nemzetiségi fúvószene egyik legismertebb dala, gyöngyszeme a „Der Inselbaum” polka. Ez a dal a legenda szerint arról szól, hogy a soroksári Molnár-szigeten állt egy fa. Széles lombkoronája alatt találkoztak a század elején a munkanélküliek, itt tervezték jövőjüket. A darab rendkívül sok feldolgozásban ismert, Soroksáron, Dunaharasztiban, Taksonyban archaikus, saját hangzásban játsszák és éneklik. Kaltenecker nagypapám Taksonyból származik, s felfedezte, hogy az eredeti dallamra Szomori, saját szöveg is létezik:

„In den Sutn steht ein Baum” A „Sutn” kifejezés a kútvölgyet jelenti (a Korona Étterem környéke), ahol a rendőrség melletti telken állt egy nagy körtefa, és ezért a szomoriak ezt a változatot énekelték. Ismert egy másik fordulattal is: In den Landgrub pedig a sárgaföldes gödröt jelenti (mai focipálya helyét.)

A második világháború után, 1952-ben alakult újra Szomoron zenekar. Gíber József tanító került a faluba Tatáról, akinek zenei végzettsége is volt, harmonikán és trombitán játszott. Összehívta azokat a zenészeket, akik korábban, ifjúkorukban már játszottak valamelyik zenekarban. A zenekar tagjai: Gíber József harmonika, édesapám, Benedek István b-trombita (ő korábban a máriahalmi zenekar tagja volt. A 18 főből négyen jöttek vissza a háborúból), Szalczinger Ferenc sz-trombita (Franci bácsi egész rokonsága a szomori Niesner zenekarban játszott.), Szabó János klarinét (ő a mányi zenekarban játszott korábban és Gyermelyen volt kőműves mester),          Villányi Márton pozan (ő, öt évtized pedagógusi hűséget adott a falunak), Bató Béla dob. Kisiskolás gyermekkorunk szép emléke, hogy népes, 1947-1948-ban született korosztályunk megtanult táncolni. Szólt a zene gyermeknapon az óvodaudvari hársfák alatt („unter den Linden”) madarak és fák napján, majálisokon. Szokás volt a hálaadó mise utáni szilveszteri bálra csalogató marsot is meghallgatni.

Gíber József elköltözésével 1957-ben a zenekar megszűnt. 1962-1966 között  egy új generáció -gimnazista diákok- kezdte az új zenekart szervezését. 1964-ben szilveszter éjszakáján már újra szomori zenészek játszották a talp alá valót. A zenekar tagjai: Szalczinger János trombita, Virág György dob, Szeidl Márton harmonika, Vajda Ferenc szaxofon, Benedek István pozan. Ez időben a tatai gimnáziumban tanultunk, illetve a többiek Budapesten tanultak, dolgoztak. A havonta egyszeri találkozás és próba kevésnek bizonyult a rendszeres műsorképességhez. 30 évet kellett várni arra, hogy 1994-ben elkezdődjön Szomoron a hangszeres képzés. A falu lakossága nagy örömmel és odaadással fogadta a 8-10 éves kisgyerekek első próbálkozásait Stréli György vezetésével. A gyermekek hamar megszokták a sikert, még magnókazetta felvétel is készült a jól begyakorolt műsorszámokból. Pedagógusként többször mondtam a szülőknek, hogy nagyon-nagy feladat vár rájuk, hogy a kis- és nagykamaszkoron átsegítsék gyermekeiket. Néhány éves sikeres szereplés után jöttek a konfliktusok, a lányok gyorsabban felnőttek lettek, mint a fiúk, s e különbségek okán is a zenekar felbomlott. A kamaszkor küszöbén már sokat számított a hangszertudásbeli különbség, a gyakorlás, a zene iránti alázat.

Nagy öröm, hogy alig tíz év után 2002-ben Balogh János vezetésével újra összeállt egy műsorképes, szorgalmas, a nemzetiségi hagyományok iránt elkötelezett együttes a „Szomor Sramli”. Szomor község hírnevét hordozták a nemzetközi svábbálon való szerepléssel és a tánccsoporttal kiegészülve sok helyen bemutatták a szomori dallamokat és a tánc összetartó üzenetét. A zenekar ma web-lappal (www.szomorsramli.hu/ ) rendelkezik, kiadták első CD lemezüket és szerepelnek a nemzetiségi népzenei albumon is. Sok meghívást kapnak az ország legkülönbözőbb részeiből, s a legényekkel együtt mikrobusszal eljutnak többek között Mosonmagyaróvárra, Várgesztesre, Vértessomlóra és Palotabozsokba. Csak bánkódhatunk azon, hogy a tánccsoport csak nagyon ritkán tud fellépni élő zenei kísérettel. Szomor hírét, hagyományainak gyönyörűségét, átgondolt, együttvállalt művészeti koncepcióval lehetne átütő erővel öregbíteni. Reménykedjünk abban, hogy -ha nem is a semmiből, de a nagyon kevésből- újra éledő zene- és tánckultúra, a szabadidős programkínálat az életmód része lesz Szomoron. Működő polgári demokráciákban a szabadidő igényes eltöltése jelzi az emberi szabadság felhőtlen örömét.

A búcsút mindig nagy várakozás előzte meg. Szorgos volt a készülődés. Fehérre meszelték a kőkerítéseket, a búcsú volt a határidő sok mindenben, „majd búcsúra kész lesz” hangzott el gyakran. Az előszüretből ilyenkor már elforrt a must, megkóstolható volt az újbor. Szorgos asszonykezek megtömték a kacsákat, megsütötték a diós stanglit. Hazalátogattak a rokonok. A gyerekek várták a „ringlispielt”.

Ma más a készülődés. Szerencsére többször van ünnep és mindig kerül finomság az asztalokra. Mobilabbak a családok, többször találkoznak a rokonok. Az új, megváltozott körülmények között kell új tartalmakat keresni egy azonosságtudattal rendelkező (mi Szomoriak) közösségnek. Ebben biztos támpont a hagyományok és az értékek őrzése.

2005. Szent Mihály napján újra lesz búcsúi bál. Legyen ez ünnepi és emlékező! Régen a búcsúi bált délután a gyerekek kezdték. Hívja őket most Virág Renáta harmonikája! Hívja a harmonikaszó a Szomoriakat, a vendégeket, a környékbelieket. Most a kastélykertben van a bálterem. Balogh János harmonikáján szólaljon meg a „Der Inselbaum” polka stílusos átíratban „In den Garten steht ein Baum!, hiszem –megfogyatkozva ugyan– szép, száz év szomori történelmet is tanúsító fák állnak még a kastélykertben.

Szomor, 2005. szeptember 18.

 

Dr. Benedek István

 

Szomori emberek

Történelmi sorsfordító időkben és utána megindulnak az emberek. A klasszikus vándorlási irány délről északra, keletről a jobb módúnak hitt nyugat felé tart. Szociológiai fogalommal leírva ezt a vándorlást migrációnak, exodusnak nevezzük. 1945-46 után, majd a svábok kitelepítését követően községünk is migrációs célpont lett. A városból és más vidékekről különböző okok miatt ki- és elköltöző emberek biztos otthont, menedéket találtak Szomoron. Egy település őslakosságának neveit anyakönyvek, utódok, emlékművek, temetők őrzik. A Kézdivásárhelyi család és uradalom sok-sok embernek adott megélhetést, idénymunkát és napszámot. Az ő jelenlétük megszokott volt a község életében. A legidősebbek még sok-sok summás- és munkaélmény birtokosai. Az ötvenes években a templom bal oldalán az első padban fehér zománcos tábla jelezte: „A Kézdivásárhelyi család tulajdona”. Misztikumnak hatott, hogy miért van az, hogy a Mimi néninek külön padja van. Ami az idők változásából az ő számára az 1950-es években megadatott, az annyi volt, hogy szigorú erkölcsi, etikai viselkedési normákat igyekezett átadni azoknak a gyerekeknek, akiknek jelenlétét ő el tudta fogadni. A kastélyban megmaradt kis szobájába belépni megtiszteltetés volt, elsősorban a ministráns gyerekeket engedte be. A nagymamámnál rendelte a tejet, így gyakran bejuthattam a lakásba. A jobb oldali könyvespolcon hatalmas lexikonok, földrajzi gyűjteményes kötetek voltak. Térképek sokasága és az addig általam soha nem látott földgömb ragadta el figyelmemet. Itt tudtam meg, hogy a világ földtörténeti korokból, tengerekből, hadjáratokból, földrajzi felfedezésekből áll. Később az iskolai tanulás kiegészítette ezeket az ismereteket. Máig sem tudom, hogy miért, de valami küldetéstudattal igyekezett tudást átadni kiválasztottjainak. 7-8 éveseknek bemutatkozást, köszönést, kézfogást, ülés- és testtartást mutatott, olyan ismereteket, amelyekkel akkor falusi munkás- és parasztcsaládokban nem találkoztak a felnövekvők. A mai iskolai anyagok protokoll-illemtan néven oktatják a hasonló ismereteket, és interaktív tanulásnak nevezzük a begyakorlást.

Glatzer Mihály bácsi bricsesznadrágot, térdzoknit és fűzős bakancsot hordott télen, nyáron. Hetente kétszer jött le a boltba, zöld vászon hátizsákkal. Míves kampós botját menetközben minden második lépésütemre az ég felé, majd lefelé fordította. Spulnis cérnát náluk lehetett kapni. Amikor nagymama elküldött bennünket, izgalmas látvány volt, hogy az ágyak alól előhúzott nagy faládák mennyiféle apró árucikket (háború előtti időkből maradt szatócsboltkelléket) tartalmaznak. Kisbíróként ütemesen dobolt az utcasarkokon, és hirdette az aznapi tudnivalókat. Eboltástól az aktuális tűzoltószertári ügyeletig.

Sándor József bácsiék otthona mai értelemben polgári otthon volt. Gyönyörű, hatalmas faragott biedermeier tálaló- és karosszék, robosztus íróasztal, rajta egy szép, műves Continental asztali írógéppel. Az ajtóval szemben a nappaliban hatalmas csatajelenetet ábrázoló festmény lógott. Falusi gyerekek ilyen bútorokat és berendezéseket nem láthattak otthon. Itt is lehetett könyvet és lexikont lapozgatni, s egy-egy okos kisiskolás választ stollwerkkel vagy cukorkával honoráltak. Hivatalnoki, pénzügyi ismereteit a tanácsházán és a termelőszövetkezet adminisztrációjában kamatoztatta.

A Salamon testvérek: -Pista bácsi, Jóska bácsi és Rózsika néni- is érdekes személyiségei voltak Szomornak. Rózsika néni a háztartást vezette, s mindenben kedvére igyekezett járni a két fivérnek. Józsi bácsi nevéhez fűződik, hogy a Somodor pusztai Állami Gazdaság külterületi silányabb dombjait akác- és fenyő csemetével ültettették be. Fontosnak tartotta a táblákat határoló spalétok, utak karbantartását. A kistelep táblában a kelbimbó termesztésével próbálkozott, és ő kezdeményezte az ipari célú borsótermesztést is. Kevesen tudják, hogy Salamon Pista bácsi pedig a Szomoron nem őshonosnak számító, addig nem ismert len- és repcetermesztést vezette be az 1959-ben megalakult első termelőszövetkezetben. A len, mint ipari növény jól fizetett a közösnek, s az asszonyok is szívesen dolgoztak a lenben, mert ezért a munkáért kiemelt munkaegységgel fizettek. Ma elképzelhetetlen, hogy az első Zetor traktorok Komáromig vitték az „égig rakott” pótkocsival a len kévéket. Fiatal embereknek esemény volt rakodóként elkísérni ezt a fuvart, hogy Schuszter Marci bácsi és Mészner Marci bácsi segítségére legyenek a rakodásban.

Somorjai Gábor bácsi a háború előtti hangyaszövetkezetek mintájára szerveződő földműves szövetkezet egyik hivatalnoka volt, irodája a tejcsarnok mellett kapott helyet (a mai Korona Étterem helyén). A falu apraja-nagyja tőle tanulta meg a keresztrejtvényfejtést, ő mutatta meg különböző rejtvénylapok kitöltésének fortélyait.

Mike Kálmán jegyző úr nevéhez elsősorban a helyi közigazgatás megszervezése, a gyermelyi strandfürdő létrehozása fűződik. Jelentős szerepet vállalt a háborús belövéseket kapott szomori templom újjáépítésének szervezésében, a helyi földkimérés birtokleveleinek intézésében. Különös vonzódása volt a kerthez és növényekhez. 1954-ben az ő kertjében ismerték meg a szomoriak a földiepret. Ő mesélte el az ősmagyar szimbólum csodaszarvas legendát, amit ügyes kézművesként a körtefadeszkából faragott ki. Nekem 1957-ben ő mutatta meg a lottó szelvény kitöltését.

Természetesen még sorolhatnám a leírásokat. Most az őslakos szomoriakról szándékosan nem szóltam, hiszen teremtő kezük munkájának nyoma beépült a házakba, udvarokba, legendákba, családtörténetekbe. Az emlékművek és temető is őrzi emléküket, neveiket. A kitelepítés után a faluba beköltöző felvidéki családok is hamar gyökeret vertek és minden tekintetben asszimilálódtak.

Fájdalmas elgondolni, hogy ha jól számolom, ma összesen 17 olyan személy van, akik még az eredeti archaikus szomori dialektusban beszélik a sváb nyelvet. Egy helyi honismereti szakkör számára a folklór, a néphagyomány feltárása, receptek, szokások, dalok összeírása talán az utolsó pillanatként lenne lehetséges.

1945 után Szomor befogadó település volt. Az 1980-as években újra felerősödött a falu iránti érdeklődés, a beköltözések száma. Egyre közeledik a főváros körüli agglomerációs gyűrű szorítása. Napjainkban is megfigyelhetjük, hogy minden megüresedő házra azonnal van érdeklődő vevő. Kedvelt, keresett hely lett a község. Elgondolkoztam azon, hogy egy mai 7-8 éves gyerek mit fog leírni 50 év múlva a mai szomori emberekről. Ma mivel járulunk hozzá a település arculatváltásához, tudunk-e ma több évtizedre maradandót, emlékezeteset alkotni? Lesznek–e meghatározó személyes kötődések?

Működő polgári demokráciákban erkölcsi alapszabály, hogy a helyi közfeladatokat elsősorban helyi emberek látják el. A fejlesztéseket, iparos munkát, értelmiségi tevékenységet a helyi szaktudás és szellemi bázison végzik. Ma ismerjük-e, tudjuk-e, használjuk-e, jól használjuk-e a mai szaktudást és szellemi bázist, kultúrát, tetterőt? Ismerjük-e a községben lakók szak-tudásmennyiségét, amivel naponta a munkahelyükön, a vállalkozásokban igyekeznek megfelelni?

A hagyományos ünnepnapoknak kellene keretet adni arra, hogy Szomor új arculatát, a mai kihívásokat és funkciókat közösségteremtő erővel megfogalmazhassuk. Senki zsebében nincs ott a bölcsek köve. Közös jövőt, legalább újabb hatvan évre már egy tudásalapú társadalomban közösségi felelősséggel és a helyi emberek sorsfordító képességével, elszántságával fogalmazhatunk meg.

A szeretet ünnepén érdemes átgondolni az emberek alkotóvágyában szunnyadó lehetőségeket, ezt a kimeríthetetlen tiszta forrást!

 Szomor, 2005. december

 Dr. Benedek István